Farid Zakaria: Az illiberális demokrácia virágzása (1997)

 

Oldal létrehozva: 2018-09-02

Hozzáférés: 2018-08-22

Utolsó formázás: 2018-09-16

Forrás: https://merjgondolkodni.wordpress.com/2017/04/28/az-illiberalis-demokracia-viragzasa-fareed-zakaria/

 

Köszönetnyilvánítás

A szöveget fordította Mravik Balázs Áron, az eredetivel egybevetette Pongrácz Alex.

(Megjelent:

The Rise of Illiberal Democracy, in Foreign Affairs, Vol. 76. No. 6., Nov.-Dec. 1997, pp. 22-43), 

 

A KÖVETKEZŐ HULLÁM

Egy amerikai diplomata, Richard Holbrooke 1996 szeptemberében fogalmazta meg azt a kritikát a boszniai választással kapcsolatban, hogy az  a polgári mentalitás helyreállítása helyett végül olyan rasszisták, fasiszták és szeparatisták megválasztásába torkollott, akik nyíltan ellenezték a békét és a reintegrációt. Ez a tendencia pedig a volt Jugoszlávián túl világszerte egyre több országra jellemző.

A demokratikusan megválasztott rezsimek ugyanis gyakorta semmibe veszik az alkotmányos korlátokat, és megvonják a polgáraiktól az őket megillető szabadságjogokat.

A nemzetközi közösség vonatkozásában Perutól a Palesztin Autonóm Területekig, Sierra Leonetól Szlovákiáig, Pakisztántól a Fülöp-szigeteki Köztársaságig megfigyelhető egy „felkavaró jelenség” (disturbing phenomenon) –  az illiberális demokráciák felemelkedése.

A Nyugat interpretálásában demokrácia alatt majdnem egy évszázadon keresztül a liberális demokráciát értették. Egy olyan politikai rendszert, amelyre

• a szabad választások,
• a joguralom és a hatalmi ágak elválasztása, továbbá
• az alapvető szabadságjogok védelme jellemzőek.

Ezek a szabadságjogok – amelyeket gyakran alkotmányos liberalizmusként is aposztrofálnak – valójában teoretikus síkon is különböznek, és történelmileg is elhatárolhatók a demokráciától. Ahogy a politológus Philippe Schmitter rámutatott:

"a liberalizmus egyrészt mint a politikai szabadság koncepciója, másrészt mint gazdaságpolitikai koncepció egybeeshet a demokrácia megerősödésével.  A gyakorlatban azonban szinte sosem érvényesül egyértelműen vagy változatlanul ez a koreográfia.”

Míg a nyugati kultúrkörben erősen összefonódott a politikai rendszer két alkotóeleme – a liberalizmus és a demokrácia –, addig a világ többi részén ez a szisztéma egyértelműen szétesőben van. Napjainkban a demokrácia virágzása tehát nem eredményezi szükségszerűen a liberális alkotmányosság prosperálását is.

[1997 novemberében] a világ 193 országából 113 demokratikusnak mondható, ami a világ polgárainak megközelítőleg 54,8%-át jelenti. A „demokrácia” évtizede után a nyugati politikusok és értelmiségiek körében mindenki arra számított, hogy a demokrácia végső győzelmének lehetünk tanúi, és Kelet-Közép-Európában, Ázsiában, Afrikában és Ázsiában is többpárti választásokra kerül sor. Az olyan népszerűnek számító vezetők azonban, mint az orosz Jelcin vagy az argentin Carlos Menem a parlamentet megkerülve ássák alá az alapvető alkotmányos értékeket. Iránban – ahol egyébként a parlamentet „szabadabban” választják, mint a régió legtöbb országában – szigorú korlátokat állítanak a szólás-és gyülekezési szabadsággal szemben, sőt még az öltözködést is kordában tartják, ezzel is tovább csökkentve az eleve csekély szabadságot. A demokratikus úton megválasztott etiópiai rezsim pedig a nemzetbiztonsági szervek megfigyelése alá helyezte az újságírókat és az ellenzéki politikusokat, állandó offenzívába szorítva ezáltal az emberi jogok érvényesülését.

Az illiberális demokrácia spektruma természetszerűleg a mérsékeltebbek változatoktól (mint például Argentína)  a súlyosabbakig (mint például a már-már zsarnokinak számító Kazahsztán és Fehéroroszország) terjed. E két véglet között például Banglades vagy Románia helyezhető el. Habár eme  – és az ehhez a csoporthoz sorolható egyéb – országokban a választások ritkán olyan szabadok és tisztességesek mint Nyugaton, mégis felismerték a részvételben rejlő lehetőségeket, és a választások alkalmával megszerezhető győzelem előnyeit.

A példák pedig nem kiragadottak vagy atipikusak. A Freedom House által 1996/1997-ben végzett felmérés (Freedom in the World) tanúsága szerint

[…] a diktatórikus és a demokratikus berendezkedésű országok között elhelyezhető, „hibrid rezsimmel” rendelkező országok 50%-a jobban teljesít a politikai szabadságjogok, mint a polgári szabadságjogok terén. Ekként a demokratikusnak tekintett országok mintegy fele illiberális demokráciaként fogható fel. Az illiberális demokrácia valóságos felszálló-ágban van. Míg 1990-ben csupán a demokratikusként elkönyvelt államok 22%-a volt az „illiberális demokrácia” típusába sorolható, addig 1992-ben  már a 35%-uk. […]

Ez az állapot pedig egyáltalán nem tekinthető időlegesnek. A szóban forgó országok nagy része  egy tartósan demokratikus, mégis illiberális rendszer fenntartására rendezkedett be. Ezért úgy tűnik, hogy a nyugati demokrácia nem a demokratikus út végső állomása, csupán egyet jelent a sok lehetséges kijárat közül.

DEMOKRÁCIA ÉS SZABADSÁG

Hérodotosz tevékenysége óta a demokráciát mindenekelőtt a nép uralmának tekintjük. A demokrácia mint a kormányzatok megválasztásaként leírt folyamat Tocqeville-től Joseph Schumpeter-ig és Robert Dahl-ig széles körben használt meghatározás. A The Third Wave című munkájában Samuel P. Huntington amellett érvel, hogy

a demokrácia alapja és elengedhetetlen eleme a szabad, közvetlen, egyenlő, titkos, általános választások lebonyolítása.

Az ilyen típusú választásokat celebráló országokat általában véve demokratikusnak könyveljük el, főleg, hogy az ilyen választások léte valamilyen szintű szólásszabadságot és gyülekezési szabadságot is feltételez.

Az alkotmányos liberalizmus nem a kormányok választásáról szól, sokkalta inkább kormányzati célokról. Fundamentumai mélyen a nyugati kultúrában találhatók, ahol az egyéni érdek és a méltóság védelme – akár az állammal, akár az egyházzal szemben – elsőként fejlődött ki. A kifejezés két szorosan összekapcsolódó fogalmat foglal magában: liberális, mivel az egyéni szabadságot hangsúlyozza; alkotmányos, mivel a joguralmat  helyezi előtérbe.

Az Amerikai Egyesült Államokban és Nyugat-Európában alakult ki tehát

• az egyének élethez való jogát,
• a tulajdonhoz való jogot,
• a vallás-és szólásszabadságot biztosítani kívánó,
• a kormányzat elé korlátokat állító, és
• törvény előtti egyenlőséget követelő, valamint
• pártatlan bíróságokat, illetőleg
• az egyház és állam szétválasztását kezdeményező rendszer.

Központi figurái közé tartozott úgy John Milton, mint William Blackstone vagy Thomas Jefferson, és az olyan filozófusok mint Thomas Hobbes, John Locke, John Stuart Mill vagy Montesquieu.

Az alkotmányos liberalizmusban minden egyénnek elidegeníthetetlen jogai vannak, az ország pedig olyan alkotmánnyal rendelkezik, amely biztosítja is ezeket, és korlátozza a kormányt.  Angliában az 1215-ös, míg az USA-ban az 1638-os évet tekinthetjük a liberális alkotmányosság mérföldköveinek [Magyarországon pedig 1222-t, II. András Aranybullája révén - a szerk.]

ÚT A LIBERÁLIS DEMOKRÁCIA FELÉ

1945 óta a nyugati országok integráns részét képezi a demokrácia, valamint az alkotmányos liberalizmus is. Ennél fogva nehezen képzelhető el a két komponens egymástól elszakított módon történő elfogadása, akár az illiberális demokrácia vagy a liberális autokrácia formájában.

A XX. századig a legtöbb nyugati ország liberális autokráciaként funkcionált, de a legjobb esetben is csak félig-demokráciaként. 1830-ban Angliában – amely ekkor bizonyos értelemben a legdemokratikusabb európai országnak minősült – csupán a népesség 2%-a vehetett részt a választásokon. Ez az arány 1867-ben 7%-ra, az 1880-as években pedig 40%-ra nőtt. Csupán az 1940-es években váltak a nyugati országok teljesen demokratikus berendezkedésűvé, általános választójoggal ruházva fel az embereket. A legtöbbjük azonban már 1840 körül biztosította polgárai számára a liberális alkotmányosság szabadságjogait, mint a már említett gyülekezési szabadság és szólásszabadság, vagy éppen a tulajdonhoz való jog.

Kelet-Ázsia mai történelme a nyugati utat követi. A második világháborút követően a demokráciával való rövid kacérkodás után a térség országai autokrata irányba fordultak. A legtöbb kelet-ázsiai rezsim fél-demokratikus rendszert követ, sokszor egypárti rendszerrel vegyítve. E rendszerek is tágítják azonban a szabadságjogok körét (gazdasági-, polgári.és vallásszabadság), a korlátozott politikai szabadságjogok terrénumát kivéve. A gazdasági liberalizáció mégis fontos orientációs pontja a kelet-ázsiai régiónak is, tekintve, hogy ez a liberális demokrácia szempontjából elengedhetetlen tényező.

Történelmi szempontból a teljes liberális demokráciához kapcsolt tényezők a kapitalizmus, a burzsoázia és a magas GNP. A mai kelet-ázsiai kormányok a demokrácia, a liberalizmus, a kapitalizmus, az oligarchia és korrupció elegyét valósítják meg – akárcsak az 1900-as évek Nyugat-Európája. Az alkotmányos liberalizmus demokráciához vezet, azonban kevéssé látható, hogy a demokrácia is alkotmányos liberalizmushoz vezetne.

Latin-Amerikában, Afrikában és Ázsia egyes részein is, a nyugati és kelet-ázsiai iránnyal ellentétben, az elmúlt két évtizedben diktatórikus rendszerekre cserélték a demokráciát. Larry Diamond kutatása szerint a vizsgált 22 országból tízben olyan szintű emberi jogi jogsértések történtek, amelyek összeegyeztethetetlenek a liberális demokrácia értékeivel. Afrikában viszont a demokratizálódás extrém gyorsasággal ment végbe. A legtöbb országban rendeztek választásokat  1991 óta, azonban ennek ellenére is tapasztalhatók még visszásságok. Afrika egyik megfigyelője, Michael Chege megállapította, hogy a kontinens túlértékeli a többpártrendszerű választásokat… és figyelmen kívül hagyják a liberális kormányzás alapvető tételeit.

Közép-Ázsiában a választások, még ha nagyjából szabadok is, ahogy például Kirgizisztánban és Kazahsztánban, végül egy erős végrehajtó hatalommal és gyenge törvényhozói és bírói hatalommal jellemezhető szisztémát eredményeznek, ezen kívül pedig csekély mértékben párosulnak polgári-és gazdasági szabadsággal.

Az iszlám világban a demokratizálódás a teokratikus politika növekedéséhez vezetett, erodálva a régi tradícióként létező szekularizmust és toleranciát. Nagy valószínűséggel állítható,  hogy egy közeljövőben rendezendő választás nyomán a világ számos részén – így például Tunéziában, Marokkóban vagy Egyiptomban – kerülnének hatalomra a jelenleginél jóval illiberálisabbnak tekinthető rezsimek.

Számos közép-európai ország sikeresen indult el azonban a kommunizmustól a liberális demokrácia irányába, azon az úton haladva, amelyet már számos nyugat-európai ország  is bejárt a XIX. század folyamán (liberalizáció demokrácia nélkül). Az Osztrák-Magyar Monarchia, amelynek ernyője alá a legtöbb közép-európai ország tartozott, klasszikus liberális autokráciának mondható.

A politológus Myron Weiner még Európán kívül is megállapította az összefüggést az alkotmányos múlt és a liberális demokrata jelen között. Rámutatott, hogy a harmadik világban minden egyes ország, amely a második világháború után szabadult fel a külső uralom alól, és rendelkezik legalább egy milliós népességgel, illetőleg állandó demokratikus berendezkedéssel, volt brit gyarmatnak számít. Azaz a brit jogi és igazgatási örökség jóval „jövedelmezőbbnek” mutatkozik, mint a például a francia.

ABSZOLÚT SZUVERENITÁS

John Stuart Mill - A Szabadságról szóló klasszikus munkáját azzal kezdi, hogy amint az államok demokratikussá válnak, az emberek hajlamosak azt hinni, hogy túlzott jelentőséget tulajdonítunk a hatalmi korlátok felállításának. Mintha ez csak válasz volna azoknak az uralkodóknak az akaratára, akiknek az akarata ellenkezett a nép akaratával. Mondván, hogy amint a nép vette át a hatalmat, ez az elővigyázatosság már nem szükséges többé; a nemzetet ugyanis nem kell megvédeni a saját akaratától. Mill félelmeit támasztja alá az 1994-ben megválasztott Alekszandr Lukasenkónak a hatalma korlátait firtató kérdésre adott válasza is: eszerint nem épít ki diktatúrát., mondván: „én a nép képviselője vagyok, és a népért teszek mindent.”

Az alkotmányos liberalizmus és a demokrácia közötti feszültség a kormányzati hatalom kiterjedtségéből ered. Éppen ezért számos XVIII. és XIX. századi gondolkodó a demokráciát a szabadság aláásójának tartotta. James Madison mellett főként Tocqueville neve említhető, aki a többség zsarnokságára figyelmeztetett. Az elmúlt évtizedben a megválasztott kormányok

• arra hivatkozva, hogy az embereket képviselik,
• korlátozták az egyes jogokat, és
• megpróbálták kisajátítani, bekebelezni más állami szereplők feladatkörét, vagy éppen
• nem állami, hanem magánkézben lévő érdekeltségeket is.

A legrosszabb példa lehet a perui Fujimori, vagy például a fehérorosz Lukasenkó. Peruban az alkotmány felfüggesztése kevéssé mondható egy demokratikus országban megszokott lépésnek, bár vitathatatlan, hogy Fujimori két választást is megnyert, és rendkívül népszerű volt. Az argentin elnök rendeletekkel történő kormányázása is túltesz a demokratikus rendszerekben általában elfogadott számon (300 rendelet 8 év alatt). A Közép-afrikai Köztársaság pedig az egyetemek régóta tartó függetlenségét szüntette meg. Ezek a módszerek aztán elterjedtek Latin-Amerikában, valamint a volt szovjet tagállamok körében is, és nem feltétlenül feltételeznek prezidenciális rendszert.

Általában erős vezetők irányítanak, akik azt állítják, hogy a nép nevében beszélnek, még ha éppen csak elégséges többséggel választották  is meg őket.

Több nyugati kormány erős, centralizált államok létrehozását szorgalmazta a harmadik világ országaiban. Eme országok vezetői amellett érveltek, hogy erre a feudalizmus, a versengő hatalmak és érdekek egyesítése, valamint a rend megszilárdítása végett van szükség. Igaz ugyan, hogy az anarchia veszélyeket rejt magában, a legnagyobb veszélyeket mégis az olyan brutálisan erős, centralizált államok jelentették, mint a nemzetiszocialista Németország, a szovjet Oroszország és a maoista Kína.

Az ellenőrizetlen centralizáció történetileg a liberális demokrácia ellenségének tekinthető. A politikai részvétel XIX. század európai erősödése zökkenőmentesen alakult olyan országokban, mint az Egyesült Királyság vagy Svédország, ahol a középkori gyűlések és helyi önkormányzatok, valamint a regionális tanácsok erősek maradtak.

Az olyan országok mint Franciaország vagy Poroszország viszont, ahol a monarchia ténylegesen centralizált volt, gyakran illiberális irányba fordult.

Amerikában az intézmények széles tárháza – azaz az állami, helyi és magán intézmények léte – sokkal könnyebbé tette az alkalmazkodást a választójog gyors és széleskörű kiterjesztéséhez a korai XIX. században. Id. Arthur Schlesinger dokumentálta, hogy Amerikában első ötven esztendejében szinte minden egyes állam, érdekcsoport megpróbálta a gyengíteni a szövetségi kormányzást.

Ennél frissebb példaként India említhető, ahol a fél-liberális demokrácia túlélővé vált, köszönhetően az erős régióknak és különböző nyelveknek, kultúráknak, valamint kasztoknak. A múltbeli pluralizmus segíti a jelenbeli politikai pluralizmus biztosítását.

Fél évszázaddal ezelőtt a politikusok a fejlődő világban különleges hatalmat igényeltek, hogy keresztülvihessék gazdasági elképzeléseiket, például egyes iparágak államosítását.  Ma az utódaik hasonló hatalmat akarnak, hogy privatizálják ugyanezen iparágakat. Az említett Menem módszereinek igazolása végett szintén a gazdasági reformokra hivatkozott. Hasonló érvek hangoztak el Abdal Bucarem ecuadori és Fujimori perui vezetőktől is. A Világbankhoz és az IMF-hez hasonló intézmények számára szimpatikusnak tűntek ezek az ötletek, és a kötvénypiac jól reagált, azonban a háborúhoz hasonló vészhelyzeteket leszámítva elmondható, hogy az

illiberális eszközök hosszú távon nem kompatibilisek a liberális célokkal.

Az alkotmányos kormányok valójában a sikeres gazdasági reform politikai kulcsai. A kelet-ázsiai és közép-európai tapasztalatok azt mutatják, hogy amennyiben a rezsimek – akár autokratikusak, mint Kelet- Ázsiában, akár liberális demokráciák, mint Lengyelországban, Magyarországon vagy Csehországban –  biztosítják az egyéni jogokat, például a tulajdonhoz való jogot és a szerződési szabadságot, és ehhez létrehoznak egy jogi és adminisztratív keretet, azt a kapitalizmus és [gazdasági] növekedés fogja követni. A Fed igazgatója, Alan Greenspan egy beszédében részletezte, hogy mit is kell tenni a kapitalizmus virágzásához.

Az irányító mechanizmus a szabad piacgazdaságban egy „bill of rights” keretei közé ékelt, amelynek betartására egy független bíróság felügyel.

Ennél még lényegesebb, hogy a jó célok előmozdítására felhatalmazott hatalom rosszra is felhasználható, ugyanígy. Amikor Fujimori feloszlatta a parlamentet, a népszerűségi indexe a valaha volt legmagasabb volt. Azonban a frissebb felmérések azt sugallják, hogy akik akkoriban elfogadták döntéseit, mára már azt kívánják, hogy a hatalma bárcsak jobban korlátozott lett volna. Hírhedett, amikor 1993-ban Jelcin megtámadta az orosz parlamentet, a törvényhozás saját alkotmányos aktusaira hivatkozva. Ezt követően felfüggesztette az Alkotmánybíróság tevékenységér, lebontotta a helyi önkormányzati rendszert, és számos helyi kormányzót leváltott. A csecsenekkel folytatott harctól a gazdasági programokig Jelcin nem mutatott sok érdeklődést az alkotmányos folyamatok és korlátok iránt. Habár lehet, hogy valahol mélyen liberális demokrata volt, cselekedetei mégis egy szuper-prezidenciális Oroszországot hoztak létre. Csak remélhetjük, hogy utódja ezzel nem él majd vissza.

A nyugati értelmiség nézeteiben évszázadokon keresztül az alkotmányos liberalizmus csupán egy régies gyakorlatnak számított a jogalkotás tekintetében; puszta formalizmusnak, amelynek csak hátul jut hely a nagyobb erőkkel folytatott harcban. A legékesszólóbb ellenpéldája e nézetnek Robert Bolt játéka az Egy ember az örökkévalóságnak (A Man for All Seasons, 1966) című filmjében. A fiatal, lobbanékony William Roper gonosz elleni harca és vágyakozása lelombozásra kerül Morus Tamás (Sir Thomas More) joggal szembeni tiszteletével. Morus így védekezik:

Morus: Még a sátán is szabadon járhat, amíg a törvényt meg nem szegi.

Roper: Valóban, a sátánt is védelmébe veszi a törvény?!

Morus: Igen, maga mit tenne? Utat vágna a törvény erdejében, hogy elfoghassa?

Roper: Igen, Anglia minden törvényét megdönteném, hogy ezt megtehessem.

Morus: Igen?! Ha a törvény utolsó fáját is kidönti, és  a sátán maga ellen fordul, hol bújna meg, mikor nincs többé törvény? Az egész országot sűrűn beültették törvényekkel, emberi törvényekkel, nem Isten törvényeivel. Ha a törvények erdejét kiirtja, és maga képes lenne megtenni, mibe kapaszkodna a mindent elsöprő hatalmas viharban?! Igen, még a gonoszt is a törvény védelmében részesítem a saját biztonságom érdekében!”

ETNIKAI KONFLIKTUS ÉS HÁBORÚ

1996. december 8-án Jack Lang drámai belépőt tett Belgrádba. A híres francia politikus, korábbi kulturális miniszter inspirálva érezte magát a több tízezer Milošević ellen tüntető diák által, akik nyugati politikusokat is felelőssé tettek a balkáni háborúért. Lang a morális támogatását akarta kifejezni a jugoszláv ellenzék felé. A mozgalom vezetői az irodájukban fogadták, csakis azért, hogy kirúgják, és a „szerbek ellenségeként” deklarálják, valamint felszólítsák, hogy hagyja el az országot. Kiderült, hogy a diákok nem azért tüntettek Milošević ellen, mert elkezdte a háborút, hanem azért, mert képtelen volt megnyerni azt.

Lang kínos sikertelensége két dologra világít rá, amelyeket gyakran összetévesztenek. Egyrészt arra, hogy a demokrácia erői az etnikai harmónia erői, másrészt pedig arra, hogy a béke erői. Egyik sem feltétlenül igaz. A fejlett demokráciák általában képesek befogadni az etnikumokat erőszak és terror nélkül, és képesek együtt élni más liberális demokráciákkal. Az alkotmányos liberalizmus háttere nélkül azonban a megosztott társadalmakban a demokrácia megjelenése csak felszította a nacionalizmust, az etnikai konfliktusokat, sőt még háborút is eredményezett. A választások özönét a kommunizmus összeomlása után  a nacionalisták és szeparatisták nyerték meg, és a szóban forgó országok (Szovjetunió, Jugoszlávia) összeomlottak. Ez önmagában nem volt feltétlenül rossz, tekintve, hogy ezeket az országokat erőszakkal tartották össze. Ám a gyors elszakadás a szükséges garanciális, intézményi és politikai háttér nélkül számos országban sok kisebbség számára csak lázadáshoz és elnyomási spirálokhoz, egyes államokban pedig – ilyen volt Bosznia, Azerbajdzsán és Grúzia – háborúhoz vezetett.

A demokratikusan szervezett választások azt feltételezik, hogy a politikusok versenyezzenek az emberek szavazataiért. A nem asszimilálódott, többnemzetiségű csoportokból álló társadalmak esetén a legkönnyebb az egyes faji, etnikai és vallási nézetek mentén kampányolni, és támogatáshoz jutni. Amint egy etnikai csoport hatalomra jut, hajlamos más etnikai csoportokat kirekeszteni. A kompromisszum lehetetlennek tűnik; egyesek képesek lehetnek olyan ügyeket kölcsönösen megvitatni, mint például a lakhatás vagy az egészségügy kérdése. Az olyan ügyek közös kezelése azonban, mint a nemzeti vallás kérdése, már nehezebb lenne. A rendkívüli mértékben megosztó politika könnyen erőszakba fordulhat. Az ellenzéki mozgalmak, fegyveres felkelések és puccsok Afrikában több ízben az etnikai bázisú rezsimek ellen irányultak, melyek egyébként gyakorta választások útján kerültek hatalomra. Az 1960-as években, az ázsiai és az afrikai demokráciák összeomlása után két kutató arra a következtetésre jutott, hogy a demokrácia egyszerűen nem életképes olyan környezetben, ahol az etnikai preferenciák túl intenzívek. Az 1997-ben publikált tanulmányuk következtetései különösen Afrikában és Közép-Ázsiában támasztották alá ezt a feltevést.

Az etnikai konfliktusok kiváló szakértője, Donald Horowitz megállapította, hogy

ennek a felettébb lehangoló ténynek a tudatában (…) a demokráciák bukásainak arányát tekintve az etnikailag megosztott társadalmakban (…) az ember kísértésbe esik, hogy feladja a próbálkozást. Hiszen mi értelme választásokat tartani, ha a végén úgyis csak helyettesítik a Bemba által vezetett rezsimet a Nyanja rezsimmel Zambiában? Vagy egy déli rezsimet egy északival Beninben, úgy, hogy közben kirekesztik az ország egyik felét?”

Az elmúlt évtizedben a legerőteljesebb viták közé tartozott a nemzetközi kapcsolatok terén a demokratikus béke kérdése – az az állítás, hogy két modern demokrácia még sohasem háborúzott egymással. A vitában felmerülnek persze érdekes és lényeges kérdések. (Például: számít az amerikai polgárháború? Az atomfegyverek léte jobb magyarázat a békére?) Ezen kívül a statisztikai felmérések is érdekes ellentmondásokra hívták fel a figyelmet. Amint David Spiro is rámutat, a demokráciák és a háborúk elmúlt két évszázadban tapasztalható kis száma talán megmagyarázzák a demokráciák közti háborúk hiányát. [Ám ha a nemzeti érdek  „háborúért” kiált, akkor a demokratikus berendezkedés sem állja annak gátját. A demokratikus béke empirikus igazolása a lottósorsolás véletlenszerűségéhez hasonlítható: ha egy személy közvetlen környezetében senki sem nyert magas lottónyereményt, abból nem vonható le az a következtetés, hogy ez soha nem is fog bekövetkezni.] [1] Immanuel Kant, a demokratikus béke eredeti „indítványozója” szerint a demokráciákban azok, akik a háborúért fizetnek – tehát a köz – hozzák a döntéseket, ezért érthető módon elővigyázatosak. Az állítás azt sugallja, hogy a demokráciák sokkal békésebbek más formáknál.

Valójában sokkal háborúskodóbbak, gyakrabban vesznek részt összetűzésekben, és nagyobb intenzitással, mint más államok. Kizárólag más demokráciák azok, amelyekkel békében állnak.

Amikor az okot keressük eme összefüggés mögött, egy dolog válik világossá, nevezetesen, hogy a demokratikus béke valójában liberális béke. Kant a XVIII. században úgy gondolta, hogy a demokráciák zsarnokiak voltak, és éppen ezért hagyta ki őket a republikánus kormányzati koncepciójából, mely a béke zónájában létezett.  A republikánus berendezkedés Kant számára

• a hatalmi ágak szétválasztását,
• a fékek és ellensúlyok rendszerét,
• a joguralmat, az egyéni jogok védelmét, és
• a bizonyos szintű képviseletet jelentette (nem általános választójogot).

Kant magyarázata az örök békére a köztársaságok között szorosan kapcsolódik az alkotmányos és a liberális jellemzőkhöz:

• egymás polgárainak kölcsönös tisztelete;
• a fékek és ellensúlyok olyan rendszere, amely biztosítékként szolgál arra nézve, hogy egy vezető sem tudja az országot háborúba rángatni; végül
• a klasszikus liberális gazdaságpolitika – legfőképpen a szabadkereskedelem – mely egy függőségi helyzetet hoz létre, amely a háborút költségessé, az együttműködést pedig szükségessé teszi.

Michael Doyle, a téma vezető képviselője 1997-es Ways of War and Peace című könyvében egyetért azzal, hogy alkotmányos liberalizmus nélkül a demokrácia önmagában nem biztosítja a békét.

A liberális és az illiberális államok közötti megkülönböztetés rávilágít egy további statisztikai korrelációra. Jack Snyder és Edward Mansfield politológusok éles vitát folytatnak arról, hogy az elmúlt kétszáz évben demokratizálódó államok jóval gyakrabban mentek-e háborúzni, mint a stabil autokráciák vagy liberális demokráciák. Azokban az országokban, amelyek alapját nem az alkotmányos liberalizmus képezi, a demokrácia felemelkedése gyakran hozta magával a háborús hangulatkeltést és a nacionalizmust. Amikor a politikai rendszer kinyílt, különböző érdekcsoportok kerültek hatalomra, és az eltérő érdekeiknek megfelelően igyekeztek akaratukat véghez vinni.

A politikai és katonai vezetők gyakran  a régi totalitárius rend csalódott maradékai, akik ráébrednek, hogy a sikerhez szükség van a tömegek támogatására, és nemzeti ügy mögé állítására. Az eredmény változatlanul agresszív retorika és politika,  mely gyakran űzi az országokat háború szélére. A figyelemre méltó példák III. Napóleon Franciaországától II. Vilmos Németországán, vagy Taisó Japán császár uralmán át egészen az 1997-es Örményországig, Azerbajdzsánig vagy Milošević Szerbiájáig terjednek. Végezetül kijelenthető, hogy a demokratikus békének nincs túl sok köze a demokráciához.

AZ AMERIKAI ÖSVÉNY

Egy amerikai kutató nemrégiben (1997-ben) Kazahsztánba utazott egy amerikai kormány által szponzorált misszióra, hogy segítsen az új parlamentnek a választási törvény elfogadásában. Társa, a kazah parlament idősebb tagja számos olyan javaslatot tolt félre, amelyet az amerikai szakértő ajánlott, és azt mondta, hogy olyan parlamentet szeretnének, mint az amerikai kongresszus. Erre az amerikai rémülten reagált, és azt mondta partnerének, hogy nem pártolja ezt a megoldást. Valójában ez a hozzáállás nem egyedi, tekintve, hogy az amerikaiak sokszor nehézkes eszközként [unwieldy contraption] gondolnak a saját rendszerükre, melyet semelyik más országnak nem kellene elfogadnia.

Valójában az amerikai alkotmányos keretek közül néhány aspektus adaptálása javíthat számos olyan problémán, melyek az illiberális demokráciával kapcsolatban merülhetnek fel. Az Amerikai Alkotmány hátterében rejlő filozófia mögött a koncentrált hatalomtól való félelem állt, amely ma ugyanolyan erősen jelen van, mint 1789-ben. Kazahsztán érdekeit történetesen jó szolgálná egy erős parlament, hogy – mint az amerikaiknál a Kongresszus – fékezni tudja az elnök kielégíthetetlen étvágyát.

Különös, hogy az Egyesült Államok gyakori támogatója a külföldön lebonyolított választásoknak és a „demokráciaexportnak”. Az amerikai rendszer specifikuma nem az, hogy mennyire demokratikus, hanem az, hogy mennyire nem demokratikus, tekintve, hogy számos korlátozást tartalmaz az elektori többségre nézve. A három hatalmi ág közül az egyik – talán legfontosabb – kilenc senki által nem választott férfiból és nőből állt, akik megbízatása egy életre szól [a Legfelsőbb Bíróságról van szó]. Szenátusa a legkevésbé reprezentatív felsőház a világon a Lordok Háza kivételével, amely viszont erőtlen. (Minden állam két szenátort küld Washingtonba, tekintet nélkül azok népességére – Kalifornia 30 millió polgárának ugyanannyi szavazata van a szenátusban, mint Arizona 3,7 milliójának – ami azt jelenti, hogy a szenátorok, akik 16%-át képviselik az országnak, képesek blokkolni akármilyen törvénytervezetet. Hasonlóképpen a törvényhozásban rendkívül meglepő a kisebbségek ereje (a többség helyett). Annak érdekében, hogy tovább ellenőrizzék a nemzeti hatalmat, az állami és helyi önkormányzatok erősen és elszántan akadályoznak minden szövetségi behatást a „területükön belülre”. A magán-, üzleti és egyéb civil szervezetek (ahogy Tocqueville hívta őket: közbülső egyesületek) még egy réteget alkotnak a társadalomban.

Az amerikai rendszer az emberi természet nyíltan pesszimista koncepcióján alapul, feltéve, hogy az embereket nem lehet hatalommal megbízni. Ha az emberek angyalok volnának – jegyzi meg Madison –, nem lenne szükség kormányokra. A demokratikus kormányzás másik modellje a a nyugati történelemben a francia forradalmon alapul.

A francia modell az emberi jóság mellett teszi le a garast. Amikor a nép a hatalom forrása, akkor annak korlátlannak kell lennie, így konstituálva egy igazságos társadalmat. (A francia forradalom, ahogy Lord Acton megfigyelte, nem a szuverén hatalom korlátozásáról szól, hanem minden olyan közbenső erő megszüntetéséről, amely az útjába kerül.) A legtöbb nem-nyugati ország a francia modellt sajátította el – nem utolsó sorban azért, mert a politikai elit szereti az állam erősítésének ötletét, tekintve, hogy ezáltal magukat erősítik – és a legtöbb küzdelembe, káoszba és zsarnokságba taszította magát. Ez nem kell, hogy meglepetésként érje az embert. Elvégre a francia forradalmat követően maga Franciaország is végigment két monarchián, két császárságon, egy proto-fasiszta diktátori uralmon, és öt köztársaságon.

Természetesen a kultúrák változatosak, és a különféle társadalmak különféle kormányzatot igényelhetnek. Nem az amerikai út teljes körű adaptálása melletti fohászról van tehát szó, inkább egy változatos liberális demokrácia mellettiről, amely az utóbbi kifejezés mindkét részét hangsúlyozza. Mielőtt az új politikák adaptálásra kerülhetnek, egy szellemi feladat vár megoldásra, nevezetesen az alkotmányos liberalizmus felépítése, és a nyugati tapasztalatok, valamint a jó kormányzás fejlesztése a világban. A nyugati történelem politikai előrehaladása annak az évszázadok során egyre növekvő elismerésnek köszönhető, hogy – amint azt a Függetlenségi Nyilatkozat is állítja – az emberi lények „alapvető, elidegeníthetetlen jogokkal” rendelkeznek, és hogy „ezeknek a jogoknak a biztosítása érdekében hozták létre a kormányokat”. Ha a demokrácia nem őrzi meg a szabadságot és a jogot, akkor nem igazán szolgál vigasszal.

A KÜLPOLITIKA LIBERALIZÁCIÓJA

Egy alkotmányos liberalizmus helyes elismerése különböző következményekkel jár az amerikai külpolitikában. Először bizonyos alázatosságot javasol. Miközben könnyű választásokat kiírni egy országban, annál nehezebb az alkotmányos liberalizmust a társadalomra erőszakolni. A valódi liberalizáció és a demokratizálódás folyamata fokozatos és hosszútávú, aminek a választás csak egy lépcsőfokát jelenti; megfelelő felkészülés nélkül pedig akár végzetesnek is bizonyulhat. A kormányzatok és a nem kormányzati szervezetek ezt felismerve egyre több olyan intézkedést támogatnak, amelyek célja az alkotmányos liberalizmus megerősítése a fejlődő országokban.

A Nemzeti Demokrácia Alapítvány támogatja a szabad piacokat, a független munkásmozgalmat és politikai pártokat. Az Egyesült Államok Nemzetközi Fejlesztési Ügynöksége független igazságszolgáltatásokat finanszíroz. Amennyiben egy ország választásokat tart, Washington és a világ nagy része tolerálni fogja az ennek nyomán megalakult kormányt, ahogyan tette ezt Jelcin, Akajev és Menem esetén is.  A szabad és tisztességes választások hiányát hibának kell tekinteni, nem a zsarnokság meghatározásának. A választások a kormányzás fontos erényei, de nem minősülnek  egyetlen erénynek.

A kormányt az alkotmányos liberalizmussal összefüggő mércékkel kell megítélni. A gazdasági, polgári és a vallási szabadságjogok, az autonómia és a méltóság e mérce középpontjában állnak. Ha egy korlátozott demokráciával rendelkező kormány folyamatosan kiterjeszti ezeket a szabadságjogokat, akkor azt nem szabad diktatúrának nevezni. Annak ellenére, hogy korlátozott politikai választási lehetőséget kínálnak, az olyan országok, mint Szingapúr, Malajzia és Thaiföld, jobb környezetet biztosítanak polgáraik szabadságának és boldogságának, mint az iraki és líbiai diktatúrák vagy az illiberális demokráciák, például Szlovákia vagy Ghána. A globális kapitalizmus nyomása szintén elősegítheti a liberalizáció folyamatát. Még a mélyen elnyomó rendszerben maradt Kína is nagyobb önállóságot és gazdasági szabadságot adott a polgárainak ahhoz képest, mint ami hosszú generációkon keresztül létezett. Sokkal többet kell változtatni, hogy Kínát liberalizáló autokráciának hívhassuk, de ez nem árnyalja azt a tényt, hogy az ország sok dologban fejlődött. Végül meg kell újítanunk az alkotmányosságot. A tiszta demokráciára felé történő hangsúlyeltolódás egyik hatása az, hogy az átmeneti országokban kis erőfeszítéseket tesznek a képzeletbeli alkotmányok létrehozására.

Az alkotmányosság bonyolult ellenőrzési és egyensúlyi rendszer, amely megakadályozza a hatalom felhalmozódását, és a hivatali visszaélést, amint azt a legnagyobb XVIII. századbeli exponensei, mint például Montesquieu és Madison megértette. Ez nem egyszerűen egy bill of rights elkészítésével, hanem egy olyan rendszer felépítésével történik, amelyben a kormány nem fogja megsérteni ezeket a jogokat. Különféle csoportokat kell bevonni és felhatalmazni, mert – amint azt Madison – „ambíciót kell megcélozni az ambíció ellen”. A konstitúciók célja továbbá a közvélemény szenvedélyeinek megszilárdítása, ami nemcsak demokratikus, hanem tanácskozó kormányt is teremt. Sajnálatos módon a nem választott testületek gazdag választékát, a közvetett szavazást, a szövetségi megállapodásokat, valamint az Európa alkotmányait jellemző ellenőrzéseket és egyensúlyokat mostanság gyanakvással tekintik. […] a győztes mindent visz rendszerekkel az a probléma, hogy a legtöbb demokratizálódó országban a győztes tényleg mindent visz.

A DEMOKRÁCIA MEGHATÁROZÁSAI

Demokratikus korban élünk. Az emberi történelem nagy részében az egyén életének, szabadságának és boldogságának veszélyét a monarchia abszolutizmusa, az egyházak dogmái, a diktatúrák terrorizmusa és a totalitarizmus vasmarka jelentette. A diktátorok és néhány szeszélyes totalitárius rezsim továbbra is fennmarad, de egyre inkább anakronizmusnak számítanak a globális piacok, információk és média világában. A demokráciának már nem tiszteletre méltó alternatívái; ez része a modernség divatos hullámának. Így a XXI. századi kormányzás problémái valószínűleg problematikusnak bizonyulnak a demokráciában is. Ez nehezebbé teszi a kezelést, mivel azok a legitimitás burkában vannak.

Az illiberális demokráciák legitimitást, és így erőt kapnak attól a ténytől, hogy ésszerűen demokratikusak [reasonably democratic]. Ezzel szemben az a legnagyobb veszély, hogy az illiberális demokrácia árnyékot vet a demokratikus kormányzásra. Erre már volt precedens korábban is. A demokrácia minden hulláma során olyan kudarcok következtek be, amelyekben a fennálló rendszerre nem megfelelőként tekintettek, az ambiciózus vezetők és a nyugtalan tömegek pedig az új alternatívákat kerestek. A háború utolsó évében Európában a kegyetlenség utolsó ilyen időszakát a demagógok fedezték fel, akik közül  kezdetben sokan népszerűek voltak, ezért megválasztották őket. Napjainkban az illiberalizmus terjedésének „vírusa” ellenére a nemzetközi közösség, és legfőképpen az Egyesült Államok leghasznosabb szerepe, hogy – ahelyett, hogy új országokat keresne a demokratizálódás és a választások lebonyolítása érdekében – erősítse meg a demokráciát, ahol gyökeret vert, és ösztönözze az alkotmányos liberalizmus fokozatos fejlődését az egész világon.

Az alkotmányos liberalizmus nélküli demokrácia nem egyszerűen elégtelen, de veszélyes, s ezzel behozza a szabadság erózióját, a hatalommal való visszaélést, az etnikai megosztottságot és még a háborút is. Nyolcvan évvel ezelőtt Woodrow Wilson elfogadta a kihívást Amerika nevében, hogy a világot biztonságossá tegye a demokrácia számára. Ahogy közeledünk a következő évszázadhoz, feladatunk, hogy a demokráciát biztonságossá tegyük a világ számára.

 

[1] Spiro, David E.: The Insignificance of the Liberal Peace, in International Security, Vol. 19., No. 2. (1994), pp. 50-86.; Csicsmann László: Iszlám és demokrácia Közel-Keleten és Észak-Afrikában. A nyugati típusú demokrácia adaptálásának lehetőségei és korlátai a tágabb értelemben vett Közel-Keleten. PhD. értekezés.  Budapesti Corvinus Egyetem, Budapest, 2006

Oldal: Farid Zakaria az illiberális demokráciáról
MOMENTAIRE 2018. - © 2008 - 2024 - tloszao.hupont.hu

A Hupont.hu weboldal szerkesztő segítségével készült. Itt Önnek is lehetséges a weboldal készítés.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat